Kovács István Mikulásnagykövet honlapjamagyarenglishdeutsch
Kovács István Mikulásnagykövet honlapjaAktualitásokBemutatkozásEseményeimTámogatókVendégkönyvElérhetőségKovács István Mikulásnagykövet honlapja
Kovács István Mikulásnagykövet honlapja
Kovács István Mikulásnagykövet honlapja

Riport

Nemcsak a teljesítmény számít...

Egy futó élete néhány képben, évszámban, történetben. Akciók, sikerek és tervek - beszélgetés Kovács Istvánnal, aki nemcsak hosszútávfutó, de a Világ Mikulásának nagykövete is.

   - Az ember, feltéve, ha magamból és a döntő többségből indulok ki, nem hosszútávfutónak születik. A te esetedben milyen út vezetett ehhez a roppant kalandos sportághoz?

   - Tíz-tizenkét évesen kezdtem el futni, a közvetlen kiváltó okra is pontosan emlékszem. A mexikói olimpiáról olvastam egy újságcikket, amely színesen, élvezetes stílusban szólt a magyar sportolók teljesítményéről, és az olimpia csodálatos atlétikadöntőjéről. Mezőfalvi kisfiúként ez borzalmasan roppant távoli és legalább annyira csodálatos dolog volt, de a lényeg: csakhamar önszorgalomból, csak magamra hagyatkozva elkezdtem edzeni. Arról álmodtam, hogy eljutok futóként Amerikába, és persze arról is, hogy teljesítem a maratoni távot.

   - Ez utóbbira nem is kellett sokáig várni: ha jól tudom, 1977-ben már maratonistának mondhattad magad.

   - Így van, a távot hivatalosan 1977-ben teljesítettem, de már korábban is többször megfutottam, rendszeresen szaladtam haza tanulmányaim színhelyéről, Székesfehérvárról Mezőfalvára.

   - Suli után kaptad magad, fel a cipővel, futok haza?

   - Nem mindennap, de többször történt pontosan így.

   - A környezeted mit szólt a szenvedélyedhez?

   - Hát, elég vegyes volt a fogadtatás. Volt, aki már akkor elismerte a teljesítményemet, volt, aki mulandó hóbortnak tartotta. A legvidámabb talán az, hogy egyszer egy rokonom látott a buszból pont Fehérvár és Mezőfalva között, ahogy gyűrtem a távot, megsajnált, szegény Pisti, még buszjegyre sincs pénze. Vagyis találkoztam teljes értetlenséggel is - viszont az elmúlt évek során, ahogy egyre többször találkoztak a nevemmel itt és ott, ahogy szaporodtak az akciók, egyre többen büszkék rám. És ennek persze örülök, igyekszem rászolgálni.

   - 1977-ben lettél az akkori Dunaújvárosi Kohász maratonistája, az igazi pályafutás azonban - javíts ki, ha tévedek - a kilencvenes évek elején, a szokatlan, meglepő, néha egészen elképesztő "vállalkozásokkal" kezdődött.

- Egyesületi sportoló csak a nyolcvnas évek elejéig voltam, valahogy nem fértem bele a hagyományos keretekbe, és nem is éreztem bennük túl jól magam, ez az igazság. Inkább a saját erőmben bíztam, és a szisztematikus edzésmunka valóban jelentős eredményeket hozott: már bátran mertem vállalni extra hosszú távokat is. 1992-ben így futottam el például Barcelonába.

   - Állj, ezt azért ne ugorjuk így át egy mondatocskával. Körülbelül úgy hangzott ez a Barcelona, mintha valaki egy Duna-parton abszolvált kocogással kérkedne.

   - Hát, pedig annál azért tényleg nehezebb volt. Az első napon belehúztam, mentem hetvenkét kilométert a várostól, aztán másnap alig tudtam elindulni. Végül napi átlagban negyvenet futottam, amíg eljutottam Katalóniába.

   - Vagyis pici sarkítással naponta egy maratoni távot nyomtál. Meddig is?

   - Barcelona kétezer-háromszáz kilométer, könnyű kiszámolni, másfél hónap alatt ott voltam.

   - Oké, ebbe már nem is merek belegondolni, ugorjunk, illetve szaladjunk tovább: 1994, a következő jelentős állomásként körbefutottad az ország népfőiskoláit, és itt tűnik fel a pályán először a jótékony cél.

   - Sárospataktól Zalaegerszegig tartott a táv, cikk-cakkokkal összesen nyolcszáz kilométer, két és fél hét alatt megvoltam. Az akciót valóban először kötöttem össze jótékony céllal, egy zalalövői kislány csontvelő-átültetéséhez gyűjtöttem adományt úgy, hogy menet közben árultam Makrai Ági Kullancscsípéstől a maláriáig című kötetét - az út során össze is jött kétszázötven-háromszázezer forint. És ez az út vezetett el ahhoz a célhoz, ami máig mozgat: vagyis hogy gyerekeknek szervezzek olyan akciókat, amelyek során megismerkedhetnek a mozgás és a természet szépségeivel - vagyis a két fő csodával, amit a futás kínál az embernek. Először 1995-ben rendeztem az úgynevezett Mikulás-futást - amely során a vállalkozó kedvű gyerekek a Mikulással együtt futhatnak egy kicsit, apró ajándékért és a mozgás semmivel sem pótolható öröméért.

   - Tizenhárom településen szerveztél ilyen akciót az első évben, és ez a szám tudtommal folyamatosan és egyre gyorsabban emelkedett.

   - Ez igaz, a következő évben tizennyolc település jelentkezett a felhívásomra, aztán huszonhárom, és így tovább, 1999-re már több mint ötven helyszínre hívtak. Az egy érdekes jelenség, ahogy ahol egyszer vendégül látnak, oda később már rendszeresen visszahívnak. Közben 1996-ban belevágtam a Mikulás-futás párjába, a húsvéti ünnepek idején a tavaszi Nyuszi-futást kínálom. Ez is nagyon népszerű forma, külön lebontva a távokkal: az óvodások kétszáz-háromszáz métert szaladnak, a nagyobbak egy kilométert - jelenleg ott tartok, hogy évente hét-nyolcezer gyerek vesz részt közreműködőként az akciókban.

   - Az előbb ügyesen átugrottunk egy esztendőt, pedig 1998 nem mindennapos esztendő volt a sportolói pályafutásodban - ekkor futottál el a Világ Mikulásához.

   - Ez volt eddig a legszebb, legnehezebb és legtartalmasabb vállalkozás, amely megadatott: Joulupukkinak, vagyis a finnek Karácsony Apójának, azaz a Világ Mikulásának vittem el a gyerekek személyes üzeneteit. Hat ország (Magyarország, Ausztria, Németország, Dánia, Svédország és Finnország) több mint tízezer gyermeke üzent velem az északi Sarkkörön túlra - a célom a testvérkapcsolatok ápolása volt, és persze a magyar sport hírnevének öregbítése, hiszen "mellékesen" lefutottam 3760 kilométert. A napi penzum körülbelül hatvan kilométer volt, a kaland július 17-én kezdődött, és egészen október 1-jéig tartott.

   - És a végén bekopogtattál Joulupukki kuckójába, hogy szia, Mikulás, megjöttem?

   - Hát, majdnem így volt, azt leszámítva, hogy a Világ Mikulásánál a hírem megelőzte a menetelemet: az északi országokban hatalmas, itthon elképzelhetetlen nimbusza van az ilyen típusú teljesítményeknek, és a híradások, tévé- és rádióriportok nyomán tudta, hogy megyek. És illően fel is készült a fogadásomra: nemcsak vendégül látott a rezidenciáján, de egy hivatalos tanúsítványt is kiadott, hogy 1998. október 1-jétől immár mint a Világ Mikulásának nagykövete tevékenykedem.

   - A fotókon, újságcikkekben Kovács István szerepel, de többször említetted már, amikor készültünk erre a beszélgetésre, hogy ez is csapatmunka. Épp itt az ideje, hogy bemutasd a csapattársaidat...

   - Valóban egyszemélyes játéknak tűnik a dolog, pedig nem az: a Világ Mikulásához például fizikai képtelenség lenne egy szál magadban eljutni. A nagyobb vállalkozásokhoz alkalomszerűen választok kísérőket, akiknek munkáját ezúton is szeretném nagyon-nagyon megköszönni. Egy hosszabb "kiránduláson" szükség van kerékpáros kísérőre, aki az üdítő- és gyümölcsutánpótlásról gondoskodik, egy gépkocsivezetőre, akinek a szerelvények, személyes holmik szállítmányozása mellett van még egy fontos feladata, hiszen többnyire előremegy és előkészíti a terepet az érkezésre. Nagyon fontos személy - lenne, mert azért többnyire kimarad a csapatból - a masszőr is. Egy-egy út sikerének titka egyébként abban rejlik, mennyire szervezzük le előre, mennyire csökkentjük minimálisra a váratlan helyzetek, veszélyek esélyét.

   - Ha már itt tartunk: hogyan telik egy nap, ha - tegyük fel - minden a normális mederben folyik?

   - Egy "finn nap" úgy telt, hogy reggel éhgyomorra lefutottam tizennyolc-húsz kilométert, aztán egy hosszabb pihenő következett, majd két, esetenként három részletben a következő harmincöt-negyven kilométert teljesítettem. És akkor még maradt idő a kapcsolatok ápolására, a következő nap megtervezésére, regenerálódásra - ez azért fontos, mert ha már elindul az ember, akkor feltett célja, hogy rendben meg is érkezzen.

   - Neked, mint kiderült, sikerült, nagykövetként jöttél el Joulupukkitól. E becses cím és feladat jegyében dolgozol azóta is. Miért? Mi a titka a lelkesedésednek, a - mondjuk így - megszállottsággal határos makacsságodnak?

   - Ez nehéz kérdés, hiszen nem nagyon lehet rá "épeszű" magyarázatot adni. Vissza kell kanyarodni a maratonihoz: tudod, ott is motivált a teljesítmény, de még inkább az, jól érezzem magam. Most ott tartok, hogy három éve nem versenyzem - 2000-ben a barátaim unszolására még lefutottam egy maratonit -, de nem is fontos, hiszen egy maratoni teljesítése, mint cél eltörpül ahhoz képest, hogy gyerekek ezreit vagy képes meggyőzni a mozgás hasznosságáról. Korábban az volt a célom, hogy boldog legyek, jól érezzem magam - most az, hogy másokkal együtt jól érezzem magam. Hogy gyerekek ezreinek sikerüljön bebizonyítanom, hogy a mozgás, a futás jó és hasznos dolog, hogy nemcsak a teljesítmény számít, hanem az, hogy legyen boldog, elégedett a sorsával - éljen akár Nagykarácsonyban, akár Tatabányán vagy Miskolcon, vagy akár Japánban. Mert bizony a felkelő nap országába is eljutottam nagykövetként. Öt intézményben vezettem programokat, és bátran mondhatom: a japán kisgyerekek éppen olyan aranyosak, érdeklődőek, nyitottak és kedvesek, mint magyar vagy éppen észak-európai társaik.

   - Nincs más hátra, mint előre, ahogy az ősi igazság tartja: milyen terveket dédelgetsz még?

  - Az természetesen határozott célom, hogy tovább ápoljam a Mikulás- és Nyuszi-futások hagyományát, úgy tűnik, az akciók híre feltartóztathatatlanul terjed: a Mikulás-sorozat már októbertől decemberig tart, a húsvéti akció is egy kemény hónap, hiszen van, hogy naponta négy-öt települést is felkeresek. További terveim? Egyelőre a legközelebbiről szeretnék nyilatkozni, most szervezünk a következő olimpia alkalmából egy jelentős távot: a magyarországi görög faluból, Beloiannisból rajtol egy gyerekváltó, és végigmegy irányításommal egészen az olimpia színhelyéig és "őshazájáig", vagyis Athénig. Most minden energiámat ennek az akciónak az előkészítése köti le, nagyon bízom benne, hogy sikerül. Gyönyörű lesz - ha megvalósul.